A házasság az újszövetségi írásokban

Forrás: http://kurir.katolikus.hu/

Az ókeresztény kor teológusainak felfogása a házasságról hosszú, olykor kegyetlenül éles viták kereszttüzében formálódott. A szellemi összetűzésekre néhány kiemelten fontos szentírási hely eltérő értelmezései adtak okot, köztük olyan szakaszokkal, amelyek maguk is exegetikai vitákat örökítenek meg. A szadduceusok például tagadták a holtak feltámadását, és a levirátus (sógorházasság, vö. Mtörv 25,5-6) törvényére hivatkozva megkérdezték Jézustól, hogy az asszony, aki egymás után hét férfi felesége volt, melyiknek lesz majd a felesége a feltámadáskor. Kérdésük nem a házasság természetére vonatkozott, ahogyan Jézus válasza sem. A feltámadás tanát akarták megkérdőjelezni, amelynek látszólag ellentmond a levirátus intézménye, amely a földi utódlást tekinti a házasság fő céljának. Jézus pontosan értette a kérdésben megbújó ravaszkodást, és az élők Istenéről beszélt nekik. Válaszában ugyanakkor szó van a feltámadt emberek angyalokkal való egyenlőségéről (iszangelia), amely később a házasság és a cölibátus teológiájának egyik meghatározó eleme lett: “Tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát. A feltámadottak ugyanis nem nősülnek, és férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. Nem olvastátok a halottak feltámadásáról, amit Isten mondott nektek: ,Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene (Kiv 3,6)’? Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,23-32 vö. Mk 12,18-27; Lk 20,27-37).

Máskor a farizeusok kérdése irányítja rá a figyelmet az exegetikai feszültségre. Ők a Deuteronomiumra hivatkozva megengedhetőnek tartják a válást (Mtörv 24,1), Jézus viszont a Genezis könyvének az ember eredeti állapotával kapcsolatos elbeszélése alapján (Ter 2,21-25) felbonthatatlannak mondja a házasságot: “Mózes a ti keményszívűségetek miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket. De ez kezdetben nem így volt. Mondom hát nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznaság miatt –, és mást vesz el, házasságot tör” (Mt 19,8-9). Férj és feleség egységének Istentől rendelt felbonthatatlansága Márk és Lukács párhuzamos szakaszában olyan erős tanítás, hogy náluk még a Máténál olvasható fontos kitétel – “hacsak nem paráznaság miatt” (Mt 19,9 és 5,31-32)– sem jelenik meg (Mk 10,2-12; Lk 16,18).

A házasság evangéliumi és ószövetségi felfogása között jelentős eltérés van, amennyiben az evangélium az ószövetség monogám tendenciáit felerősíti, és követelményként állítja a keresztény házasok elé. Ennek megfelelően a páli levelekben Ábrahám nem azért példakép, mert két felesége és két fia volt, hanem mert hitt az ígéretekben és a feltámadásban (Zsid 11,17-19), és mert a maga korában természetesnek számító életállapota előképe volt a két szövetségnek és a két népnek, Izraelnek és az Egyháznak (Gal 4,22-31).

Santa Tekla katakomba,
Szent Pál legkorábbi ismert
portréja.

Pál apostolnak a korintusi gyülekezet kérdéseire adott válaszai egyszerre tartják szem előtt a keresztények házasságának szigorú krisztusi normáját, és az adott élethelyzetek kapcsán jelentkező egyedi eseteket. Krisztusi parancsokat és apostoli tanácsokat ad szüzeknek, fiatal özvegyeknek, lányaikat férjhez adni kívánó családanyáknak, keresztény házaspároknak, és olyanoknak, akik maguk megkeresztelkedtek, de házastársuk nem követte őket ezen az úton. Nem a házasság teológiáját fejti ki, hanem gyakorlati kérdésekre válaszol, válaszaiból pedig jól érzékelhető az őskeresztény közösség feszült várakozása Krisztus közelinek vélt második eljövetelére. A válás, illetve az elváltak újraházasodásának tilalma krisztusi parancs (1Kor 7,10-11), ráadásul “a közelálló szükség miatt” (1Kor 7,20), és mert “az idő rövid” (7,29), jobb, ha mindenki megmarad abban az életállapotban, amelyben a meghívást kapta (7,17-28). Szent Pál a maga részéről azt szeretné, ha mindenki cölibátusban élne, mint ő maga, és a házasok is úgy élnének, mintha nem lennének házasok (7,29), “de kinek-kinek saját ajándéka van Istentől: az egyiknek ilyen, a másiknak meg olyan” (1Kor 7,7). A házas-lét tehát isteni ajándék, de megvannak a sajátos nehézségei; Istentől rendelt intézmény, de erősen kötődik a világhoz, amelynek “elmúlik a formája” (7,31). A házasság jó, de jobb, ha magában marad az ember, mert boldogabb lesz (7,38-40). Gyakorlati, és nem teológiai szempontból tartja jobbnak az egyik ajándékot, a másiknál.

Az Efezusiakhoz írt levél szerzőjének világképét már nem határozza meg ilyen mélyen a várakozás Krisztus közeli visszatérésére. A férj és a feleség egymás iránti szerelmét hangsúlyozza, s a házasságot a lehető legmagasabb rangra emeli, amikor mély értelmű párhuzamot von a házastársak, valamint Krisztus és az Egyház kölcsönös szeretete között. A Teremtés könyvének verse ily módon hatalmas misztériumra utal: “a férfi elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Nagy titok (müsztérion mega) ez: én pedig Krisztusra és az egyházra értem” (Ef 5,31-32).

Az ún. lelkipásztori levelek, vagyis a Timóteusnak címzett két levél és a Tituszhoz írt levél megint más szempontból világítják meg az ősegyház benső életét és házasságfelfogását. A házasság védelemre szorul a túlzott aszketikus törekvésekkel szemben, hiszen veszélyes, egyenesen ördögi az a tanítás, amely megtiltja a házasságot, ahogyan tiltja bizonyos ételek fogyasztását is. Az önmegtartóztatásnak ez a formája a teremtett világ jóságának megvetésére alapozódik (vö. 1Tim 4,1-5). A házasság nemhogy nem tisztátalan, hanem kiváló iskola, amely felkészít az egyházi közösség irányítására. A lelkipásztornak családfőként kell gondoskodnia a rábízottakról, ezért jó, ha tapasztalt, egyszer nősült férfiakat szentelnek episzkoposszá és diakónussá, akik “gyermekeiket és házukat jól vezetik” (1Tim 3,2 és 12, Titusz 1,5-7). Ha az asszony “megmarad a hitben, a szeretetben, a szentségben és a józanságban, a gyermekek szülése által fog üdvözülni” (1Tim 2,15). A fiatal özvegy pedig menjen csak férjhez, szüljön gyermekeket, vezesse a háztartást, nehogy átadja magát az érzékiségnek, és elbukjon (1Tim 5,11-15).

Sokféle élethelyzet, sokféle szempont, változó történelmi, társadalmi körülmények. Már az ősegyházban teológiai, írásértelmezési viták kereszttüzébe kerül a házasság intézménye, és szélsőségesen aszketikus vagy éppenséggel szabadosságra hajlamos irányzatokkal szembeni válaszokban tisztul le az a gondolat, hogy a házasság isteni ajándék, amelyet az ember szabadon elfogadhat vagy elutasíthat, ahogyan ajándék az Isten országáért vállalt cölibátus is. A házasság misztérium jellege akkor kezd kirajzolódni, amikor a figyelem nem csupán a végre irányul, hanem a két szélső pólus, a kezdetről és a végről szóló tanítás és az üdvösség történetének fényében értelmezik, amint az Efezusiakhoz írt levélből látjuk. A keresztény házasság megkülönböztető jegye lesz az a misztérium, amelynek mintája Krisztus és az Egyház szerelmének misztériuma.